Négy órája táncolok kis szünetekkel, de ülni egészen biztos, hogy nem ültem le egyetlen pillanatra sem. Lesz mit írni erről a buliról, jut el az agyamig a gondolat, ami egy pillanatra ki is ránt az áramlásból. Bármerre nézek, annyi inger, és lelkemnek oly kedvesek, hogy bármikor visszatalálok. Táncolok tovább. Kicsit azóta is. Végre, újra.
Audiovizuális fesztivál a Dürer Kertben. Erre a hívószóra ugrottam első körben. Iamyank és Zságer Balázs instáján tuti láttam, hogy ők például fellépnek. Aztán láttam, hogy nemcsak Lev Toystore, hanem NovaN barátom is. Merthogy Ethnotech zár, és jézusom, tulajdonképpen még meg sem néztem a teljes line-upot.
Jó, ide megyek. Ide biztos, hogy nagyon megyek.
Ha valaki olvassa a koncertekről szóló határozottan szubjektív beszámolóimat, akkor ennyi év után nem várja el, hogy objektív képet kapjon a rendezvényről, ezért kérlek, kedves olvasó, te se tedd. Az a célom, hogy kísérletet tegyek arra, hogy a lehető legközelebbről akár egy pillanatát is bemutassam egy-egy ilyen rendezvénynek. Azzal a szándékkal, hogy ha ez benned megmozgat valamit, akkor a következő ilyen vagy ehhez hasonló alkalommal te is képes legyél töltődni, elengedni, megsemmisülni – vagy amire éppen szükséged van.
Először is szeretném kérni, kedves világ, hogy egy kicsivel (sokkal) több figyelmet fordíts Lev Toystore, azaz Boros Levente (nem csak) perkusszív művész élő szólóprodukciójára. A No Space-ben volt lemezbemutató valamikor télen, most hallottam másodszorra.
Egészen különleges ritmikák találkoznak nyers textúrákkal,
de az előadás például élő fuvolajátékkal kezdődik. Aztán a végén veretés, de az indusztriális technóban nem hallottam ennyire nyersen szólni a dobokat. A tudáshoz és a szépséghez címet viseli az album, Szent-Györgyi Alberttől idézve. Az albumból vinyl is készült, egy üveg 2022-es villányi cabernet sauvignon várja, hogy meghallgassuk.
Utána következett Zságer Balázs, aki szintetizátorokból hív elő alkalmanként ritmusokban is gazdag ambientet. De ahogy ezt leírtam, azért nagybetűkkel tenném hozzá, hogy az ilyen egyáltalán nem mainstream előadóknál és kategóriákban a műfaji besorolás szerintem egyrészt nehéz, másrészt felesleges.
Ezek a zenék hangokba foglalt érzések, benyomások, hatások, inputok, megnyilvánulások.
Koncepciók, absztrakt hangterek, még akkor is, ha egy rave set formájában mutatkoznak meg (mindjárt, mindjárt eljutunk oda is!). Tehát nagyon határozottan különbséget tennék mindenféle ítélkezés nélkül az úgynevezett zeneipari termékek – ahol a végcél maga a produktum formája, valamiféle intuitív forrásenergia nélkül –, és a hang formájában megnyilvánuló „valami” között, ami egészen egyszerűen megnyilvánulni kíván az alkotón mint csatornán keresztül.
Nem elvont, megspiritualizált, hanem teljesen gyakorlati értelemben. Amikor nem „felfelé gondolkodsz”, hanem mintha „letöltenél”. És itt hivatkoznék Krasznahorkai egyik, talán tíz évvel ezelőtti nyilatkozatára, amit egy képzőművész ismerősöm említett. Eszerint egyik művét mintha sugallatra hallgatta volna, és
ő „csupán leírta”,
de ez a gondolat megjelenik a Nem kérdez, nem válaszol című kötetében is. Na, erre gondolok. És például egy Zságer-szett alatt azt érzem, hogy hangáramlatok mesélnek absztrakt terekről, történetek szövődnek sejtmélyi intelligenciából, én pedig itthon felrakom az Aqua Obscura lemezt, és egyszer csak rend lesz.
Aztán a nagy rendben egyszer csak megjelenik iamyank, aki mostanában éppen fejtetőig merül az STNTLN című harmadik albumának prezentálásában, többek között olyan különleges helyszíneken, mint a Fiumei úti sírkert, vagy a MÜPA, ahol tavaly áprilisban tartotta lemezbemutató koncertjét. Ennek ellenére általam alsó hangon varázserőnek titulált, szabadon felhasználható energiával (vagy ezt hívják időmenedzsmentnek?) összerakott egy rave szettet is. Nem, ez nem egy szofisztikált klubtechno szett vagy az aktuális szakmai sztenderdeknek megfelelően szóló elektronikus live act.
Ez kibebaszott mocskos, a gyökereihez visszatért rave.
A világot jelenleg működtető rendszer kritikája, az alapvető emberléptékű élethez visszatérő, eszméket romboló nyers energia, ami elsöpör mindent az útjából. Ahogy a hang elektronikus hullámain a szellemvilágot megidéző sámán két mozdulattal arcát fekete csíkokkal festi, megszólalnak a teremtés gyökeréből származó, mély ütemek. A közönség törzzsé alakulva önkívületben tombol. A szett utolsó részében pedig arra nyitottam ki a szemem transz közben, hogy Labus Lili sámándobbal a kezében üti a ritmust a technora, aztán loopert is használva kiereszti a hangját. Én pedig elengedek mindent, ami nyomja a vállamat. Hónapok mélystresszét hagyom a Dürer kistermében, és bár volt még néhány hullám a felemelkedésig, ilyen energiaszintről esélytelen volt újra a mélybe zuhanni. Ezt teszi egy rave. Ezt teszi az aktus, ha egy csatornán keresztül nyilvánul meg „valami”.
És ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy egyrészt négy órája nem ültem le, másrészt, hogy az egymás után következett három fellépő vinyljei a készletem 3/4-ét teszik ki. (A negyedik egy limitált kiadású, fehér színű, első Technokunst-megjelenés.) Itt esett le, hogy ha most bárki azt mondja rám, hogy egy elképesztően elfogult fanboy vagyok, akkor első körben nem nagyon lennének érveim ellene, másodikra valószínűleg büszkén vállalnám.
Aztán végül egy gin tonic mellett már szívesen érvelnék amellett, hogy egyszerűen ez tetszik és pont.
Talán azért, mert ugyanazt szólaltatják meg bennem, amit nemcsak magaménak érzek, ami nagyon hasonló helyről születik rajtam keresztül is, s végül hang vagy szöveg vagy vizualitás formájában megjelenik. Másrészt keresem, hogy mi az, ami tölt. Amitől aztán egy hétig világítok vagy épp nem hagy visszaesni olyan mentális terekbe, ahol nincs dolgom, és könnyebben dolgozok fel egy aktuális traumát, ami enélkül csak szétdarálna. Szívből kívánom, hogy mindenki találja meg azt a közeget, ami számára ezt a töltődést adja. És erre a Transition közege minimum tökéletes.
Ahogy sétáltam kifelé a kisteremből, nagyon sok ismerős arcot láttam, akik mind a kulturált szórakozás szándékával érkeztek. Természetes részemként létező szenzitivitásommal nagyon nem mindegy, hogy milyen emberekkel vagyok egy térben. És ezen az estén azt éreztem, hogy csak a tekintetük alapján simán meghívnék random arcokat a szülinapi bulimra. (Idén pont a Kassa hajón tartom a március 7-i Technokunston, szóval így könnyű, de értitek.) Mikor már tudatosan készültem a bulira, és részletesen megnéztem a line-upot, akkor
határozott szándékomban állt, hogy OIEE, a buli szervezője, illetve Lenkke_ produkcióját mindenképpen megnézzem.
Előbbit azért mégiscsak illene, ha már megajándékozott minket egy ekkora házibulival, utóbbiról pedig ódákat zengenek a zenész barátaim, és valahogy egyszer sem sikerült eljutnom a koncertjére.
És mivel ennyire akartam, innen tudtam, hogy most törtem össze azt a valóságot, amelyben ez megvalósult. Saya Noé solo live actjét legalább tudtam, hogy ki kell hagynom a kisteremben egymás után következő szeánsz miatt, szóval erre legalább lelkiekben készültem. Pedig azóta szeretném élőben hallani, amióta az imPro zeneiskolában egy kerekasztal-beszélgetésen részt vett.
Arra gondoltam, hogy aki ennyire kedves és érzékeny, arra kíváncsi vagyok, hogy hangok formájában mi árad belőle.
Különböző csúszások miatt éppen a We Plants Are Happy Plants szólt a nagyteremben, mire bejutottam. Ennek egyébként nagyon örültem, mert egy olyan előadó, akit nem hallok sokat, viszont szeretnék. A chillnek egy erősen sound designra épülő műfaját képviseli, nekem pedig meghatározó éveim voltak, amikor a pszichedelikus fesztiválok alatt nem a psytrance, hanem a chill hullámai öntözték a lelkemet.
Hasonló élmény volt, amikor a teljes színpadi dekor mögött felsorakoztak az Ethnotech színeiben Zakharov, Baladi, MEO CULPA és NovaN. Utóbbi élő elektronikát vitt többek között billentyűk formájában az egyébként csodálatosan felépített DJ-szettbe. Egy évben néhányszor megsétáltatom magam egy Ethnotech felé, és akkorákat táncolok, hogy az Androméda-galaxisból is látszik. Elképesztően jó érzés volt, hogy itt és most egy helyen, egymás után
táncolhatok, transzolhatok, létezhetek kedvenc állapotaimban ilyen minőségű zenékre, zenészek alkotásaira.
Ezúton azért szeretnék elnézést kérni azoktól az előadóktól, akiknek nem jutottam el a szettjére, ők Labek & Chrobak, Toldyuuso, Vekt, Dodo, Kiqo.
A bárban éppen szomorkodtam egy picit, meg fáradt is voltam épp, amikor egyszer csak felnéztem, és azt láttam, hogy a teljesen crazy zenész barátaim (direkt nem szeretnék name-droppingolni) nevetve vitatkoznak. Nem sikerült megegyezniük abban, hogy az elképesztő törtet játszó DJ-szettjében éppen hol van az egy. Aztán
egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy karomnál fogva repülök a székből a tánctér felé,
és az első sorban akkorát kezdek táncolni, mint egyszer 16 évesen nagyon részegen Buddha Beachen. (Mit kerestünk ott?) Azt vettük észre akkor egy barátommal, hogy mi csak nagyon nyomjuk érzésből, és konkrétan körben állnak az emberek és tapsolnak. Na, itt ilyen, hála az égnek, nem volt, de a felszabadult tánc érzése a jó breakbeatre és egyéb általam teljesen ismeretlen tört stílusokra, az biztosan. Ezek a momentumok azok, amik nem történnek meg, ha otthon maradok, és a mentális térbe tekeredve, a saját hajamnál fogva próbálom kihúzni magam a loopokból.
És talán nem is annyira zárójelben jegyzem meg, hogy akár vendégként, akár fellépőként résztvevő zenész barátaim közül többen említették, hogy mennyire jó, hogy van egy ilyen közeg. Hogy kíváncsiak egymásra a zenészek, hogy tényleg érdekli őket, hogy van a másik emberileg, hol tart a projektjeiben.
Figyelnek egymásra egy konstruktív közegben.
Ahogy néztem a fellépők listáját, többen adtak órákat az imPro zeneiskolában, vagy valamilyen formában kapcsolódnak az intézményhez, iamyank konkrétan az iskola egyik vezető tanára. Ugyanígy több volt vagy jelenlegi imPrós diákkal is találkoztam. És csak az a bizonyos hatodik érzékem sugallja, nincs rá bizonyítékom, de valahogy azt érzem, hogy az a megfoghatatlan, de szilárdan jelenlévő gondoskodás, figyelem, konstruktív hozzállás az experimentál arctól kezdve a bigroom house producerig jelen van ebben a térben is. Mintha a zenész szakma kollektíven gyógyulna, gyógyítaná önmagát, és egészséges attitűddel kapcsolódnak azok, akik ennek a közösségnek akár csak valamilyen szinten is a részei. Valami pozitív történik, és öröm nemcsak megfigyelni, hanem aktív részesének lenni.
Hát ezt szeretném megköszönni Kocsis Bencének, neked, kedves olvasó, pedig szeretettel ajánlom, hogy nézd meg OIEE klipjét, és az előző évi aftermovie-t, ami visszaadja a hangulatot, és ha szimpatikus, akkor kezdd el követni a szervező és zenész közösségi média oldalait. Így legközelebb
magad is megtapasztalhatod, hogy milyen valódi átmenetet is jelent egy Transition. Tánc. Közösség.
Elképesztően jó minőségű és színvonalú zene. Ezt jelentette nekem ez az este, és egy nagyon fontos állomást, hogy egy hónapok óta húzódó nehéz lelki térből mozdulni tudjak a feldolgozás irányába. Most, másfél héttel, óriási szaunázásokkal és egy Technokunsttal később, ég és föld, ahogy érzem magam.
Transition 2026: One-Day Audiovisual Festival, Dürer Kert, Budapest, 2026. január 30.
Borítókép: Manhertz Gergő
